Még gyermekkoromban nagyon vártam ezt a napot. Nagy felhajtás, lovas és traktoros felvonulás, zenés ébresztő, búcsú és minden ami a kisgyermekeket lenyűgözi. Egy alacsony színvonalú fellépő, aki csak azért van, mert ezt még meg tudja fizetni a város és legalább addig sincs csend. A tűzijátéktól megrettent kisgyermekek a téren, akik félnek a durranástól, de mégis az anyjuk szoknyája alól lesik az eseményeket.
Ma már csak a tűzijáték érdekel. Elmúlt az a tűz, ami gyermekként égett. Már templomba se járok. Akkor még szerepeltem, elmentem a huszadikai misére. Vártam a kenyérszentelést. Nem tudom mi történt azóta, de elveszett a hatása számomra. Valószínűleg felnőttem. Vagy csak változott a világ és tényleg más a hangulata, mint régen. Ezt sosem fogjuk megtudni.
Az utóbbi három évben nem is tartózkodtam már itthon. Mindig máshol voltam, mert mikor máskor nyaraljon az ember, ha nem huszadikán teszi? Idén csak Szegedre mentem. Természetesen csak a tűzijáték miatt. Brutális, hogy ez még mindig ennyi embert vonz ki az utcára 15 perc erejéig. Van, aki képes órákkal az esemény előtt kimenni, hogy minél közelebb legyen. Mi is ezt tettük igazából, de én fotóztam. Fotóztam, mert így legalább élvezhető. Természetesen szép látvány, de minek, ha nem őrzi meg a jövő? Szükség van a képekre, mert az idő elhalványítja a fejben található emlékkupacokat.
Jövőre lehet kilátogatok a városomban található búcsúba. Hátha újra felelevenedik gyermeki énem. Hátha nosztalgikus lesz, és élvezni fogom több éves kihagyás után. De az is lehet, hogy éppen máshol fogok járni. Az élet viszi az embert, akkor is, ha nem akarja. Talán újra elkezdek misére is járni. Nem azért nem teszem, mert nem vagyok hívő. Fejből tudom már a mise menetét. Felejteni kell, utána minden jobb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése